Csikorogva-dübörögve landolt a termetes konténer.

            A teherjármű pilótája vagy nagyon béna volt, vagy pedig irgalmatlanul sürgős dolga kerekedett, esetleg mindkettő, de az tény, hogy ennél szerencsétlenebbül lerakott törmelékgyűjtőt még nem látott a kerület: A kerítés voinalához képest kábé negyven fokos szögben, kétharmad részben a járdán fekve, (melyet így tökéletesen elzárt) egyharmad részben pedig a levegőben, az úttest fölé lógva sokkolta a járókelőket.

            Lebillenjen, vagy sem?! Ez csak attól függött, milyen szisztémával fogják majd beletöltögetni a sittet...

            A szemfüleseknek hála, percek múlva befutott az első lyukas fazék, két repedt tányér társaságában.

            Pillanatokkal később jött egy szurtos képű alak, aki hóna alá kapta a fazekat, majd sietve távozott.

            Jobb időket is megélt, hajcsavarós asszony lopakodott ki a lépcsőházból. Nagy kapkodva két reklámszatyornyi vodkás- és konyakos palackot lódított a tárlóba, majd lobogó köntösében, püffedt, hófehér lábait szertelenül egymás elé-mellé hajigálva visszasieteett a bérházba.

            Kiváló állapotú, régi fajta üveges ajtó érkezett.

            A kettő per kettes lakás új tulajdonosa nem sokat  vacakolt a tisztes nyílászáróval. Ahogy volt, csak leemelte sarokvasáról, aztán ide lökte.

            A ragyogó-tiszta ablakszemekről le sem szedték a patyolatfehér függönyt, a zárban kulcs, rajta bohóc-kulcstartó, a réz kilincsek és címerek messzire csillogtak a napsütésben...

            Voltak lakók, akik egy hirtelen ötlettől vezérelve már nem is kínozták elgyötört testüket afféle kicsiséggel, hogy háztartási hulladékukkal a rendes szemeteshez járuljanak! Csak egyszerűen kitárták ablakukat, óvatosan körbesandítottak, s mikor még egymást sem látták, akkor az így-úgy bekötözött szájú kukazsákjaikkal megpróbáltak célba dobni...

            Másnapra bűzlő, üvegtörmelékes gettópalántává kupálódott a Varjú utca, melynek közepében mint  valami terminálban, csak úgy jöttek-mentek holmik.

            Személyautók csomagtartóiból "kultúremberek" súvasztották ide bezsákolt szemetüket, aztán guberálók jöttek, akik ezeket szétszaggatták némi érték reményében. Újabb zsákok, újabb- és visszajáró guberálók...

            Egy retkes nő befőttes üvegben "utazott." A csorbákat egyszerűen kihajigálta a járdára, hogy többször már ne találkozzon velük...

            A terpeszjárásban közlekedő bajúszos és a kézikocsit vonszoló kancsal fazon a szárazkenyérben látott komoly perspektívát, a micisapkás, meg a fogatlan-kék pulóveres pedig fémre és tüzelőre szakosodott...

            Később már mindenki húzott mindent, mindenfelé...

            Szegény, jobb házból való ajtót egymás után érték a megaláztatások: Előbb egy büdös asszony leszaggatta a függönyt. Nem sokkal utóbb Janika a három per kettőben nagyanyai megőrzés alatt felejtett parizerlábú hülyegyerek kicsúzlizta a szép tiszta ablakszemeket.

            A kék pulóveres fokozott érdeklődéssel rángatta ide-oda a nyílászárót, de nem volt elég ereje kiemelni a konténerből, bemászni meg nemigen akart... Végül - mintegy elégtétel gyanánt - letördelte a fényes rézkilincseket és zárcímereket, majd nagyot köpött a közelebbi sarokvasra...

            Iskolába ballagott a kisfiú, akinek megtetszett a kulcstartó bohóc. Nem akarta letépni a zsinórjáról, inkább eltette kulccsal együtt. (Apu majd otthon leveszi!)...

            Eztán egy jó félköbméternyi rohadt krumpli pillanatok alatt elsimította a felszínt. Persze csak látványilag! Mert a szag, ugye, az egy másik történet.

            Három nappal a kihelyezése után már meg is telt a konténer.

            Kissé felháborodottan konstatálta a helyzetet Bojtos szaki is, a frissen felvonult kőműves brigád vezetője.

            Csak állt ott értetlenül a szandáljában, mustáros kezét hawai-mintás ingébe törölte, aztán telefont kotort elő:

            - Jó napot!... Van egy kis gond!... Kezdenénk a munkát, de a kontíner az mán teli van ám, de betyárul!... Mi tudom én aztat!... Hogy-hogy mér?... Ne veszekedjen itt énvelem, hallja!... Én csak jószándékbúl szó'tam... De, ha maga így, akkor szólok én a Haller úrnak, hogy itten nem tudgyunk kezdeni, osztán felvonuljunk a másik munkáho'!... Nem haragszok én, dehogy haragszok!... Jó!... Akkor itten várjuk! - kikapcsolta a mobilt, aztán még folytatta - Hogy a büdős anyádba szakadt vóna a fejed, te ingyenélő szarházi-mikulás!

            Nemsoká fényes személykocsi sorolt a szurtos mikrobusz mögé. 

            Maga a kettő per kettes lakás tulajdonosa érkezett. (akit nem fontos néven nevezni, mert a vagyonán kívül semmi említésre méltó tulajdonsággal nem rendelkezik, ezért a későbbiekben hívjuk csak egyszerűen tulajnak!)

            Nagyvonalúan kezet nyújtott Bojtosnak. (A többi prosztónak nem is köszönt. Nehogymá' azt higyjék, hogy Ő bárkivel!?)

            Samu, a legfiatalabb segédmunkás félhangosan meg is jegyezte:

            - Na uraim! Lesz itt svédasztal rogyásig!!!

            A tulaj begombolta jóféle zakóját aztán nagyot köpött a konténerre:

            - Hogy a mocskos...., ...jóannyjába, amikor a ..., hogy szorult volna bele a feje, meg a  náthás...

            A melósok csak pislogtak elismerően.

            - Most ki fogja ezt kifizetni??? Ami ezek a ..., meg ... idehordtak!!! - hápogott szakadatlanul az öltönyös, és csak mondt-mondta.

            Bojtos hallgatta egy darabig, de hamar belátta, mire megy ki a játék, ezért egy óvatlan pillanatban  - mikor a tulaj épp levegőt szívott - magához ragadta a szót:

            - Mélységesen osztom a felháborodását, de sajnos énnekem ez nem kompetenciám! Aztat megtehetem, hogy az emberekkel felpakoltatom a nagyját egy kisteherkocsira! Persze csak, ha Haller úr engedélyezi, ön pedig vállalja a költségvonzatokat!

            - Micsoda? - nyüszített fel újult erővel a tulaj, s már fojtatta is tovább a magánszámát.

            Bojtos kicsit arrébb húzodott a telefonjával, egyetértően bólogatott az üres buszmegálló felé, aztán visszatért:

            - Jó hírem van. Éppen szabad a teherkocsi. Egy fordulóval el tudna annyit szállítani, hogy tudjunk még ma dó'gozni is!

            - De gondolom, ezért nem kell fizetni? - nézett fel kérlelően a tulaj.

            -Most persze, hogy nem! - bólintott Bojtos - Majd a végén hozzászámolják a komplett munkadíjhoz.

            - Szó sem lehet róla! - bömbölt az öltönyös - Ez nem az én szemetem! Ezeknek a ..., mocskos ...-knek én nem fizetek szemétszállítást! Mer' feljelentem a közösképviselőt is, meg a ...

            Bojtos intett a munkásoknak, azok pedig engedelmesen kezdtek visszaülni a mikrobuszba.

            A tulaj beszédébe illetlenül beleköhögött a kopott dízelmotor.

            Bojtos illemtudóan integetett az anyósülésről.

            - Hééé! - a tulaj szabályosan a mikrobusz elé ugrott - Most meg hova mennek!?

            - Mink, uram csak akkor kapunk fizetést, ha dó'gozunk! Dó'gozni meg csak ott tudjunk, ahol van ugye legalább egy üres kontíner! - vigyorgott ki a brigádvezető.

            - Jól van, na! - enyhített hanghordozásán a tulaj - Hadd jöjjön az a teherkocsi!

            - Ahogy óhajtja az úr! - kotorta elő ismét a mobilját Bojtos - Gondolom, a kocsi megrakásának munkadíját is hozzáírathatom a végszámlához!?

            A tulaj szája elkeskenyedett, arcbőre pillanatról pillanatra sápadtabb lett, szemeit körbe-körbe jártak, de meg se nyikkant.

            - Vagy inkább megvendégelné a fiúkat egy láda sörrel? - dobta ki Bojtos a mentő szalmaszálat.

            - Így jó lesz! - suttogta kissé megsértődve a tulaj, aztán elhajtott a fényes autójával....

...

            Csodálatos, hogy egy kis alkohol hatására mennyire szívüggyé tudott válni ez a konténer-kérdés!

            A munkások lapátjukat lóbálva, sűrű anyázások közepette irányítgatta el a szemeteszsákkal érkező járókelőket, miközben a platóra termelték a hulladékot.

            Fent volt már a nagyja, amikor ismét napvilágra került a megbecstelenített konyhaajtó.

            Nem volt azon már egy tenyérnyi tiszta felület sem.

            Két vége felől undorodva megragadták, már lódították volna...

            - Ne! Kérem ne! - tipegett kerékpárját ellökve egy fehérhajú bácsika a konténer mellé - Ha nem kell maguknak, én elvinném! A kamrámra épp jó volna!

            A tulaj oda se nézett, Bojtos csak a vállán rándított.

            Végül Samu, a legfiatalabb munkás még a kerékpárra is segített felkötözni a szerzeményt.

            Fehérhajú bácsi hosszan hálálkodott, majd lendületesen útnak eredt szerzeményével.

            - Hát te volnál? - suttogott az ajtóhoz - Hasonlítasz, szentigaz!... Ha mégsem te vagy, azt se bánom! Akkor is emlékeztetsz az én Gertrudomra!...  Ne félj csak, szép leszel megint! Lepucollak, átcsiszollak, újrafényezlek. Kapsz még új rézkilincset is!...

            Így ment ez hazáig.

            Meg sem álltak a gangos ház téglával kirakott közös udvarán. Masíroztak egyenest a szenespincéből lett műhelybe.

            A bácsi magukra zárta a pinceajtót...

            Hosszú percekig csak a motozás hallatszott, szögek nyikorogtak, aprókat koppant egy kalapács...

            Néma csend, majd fojtott, keserves zokogás:

            - Hát mégis te vagy!... Istenem!... Mégis te vagy!

            Az ajtó szépen letörölgetve támaszkodott a falnak. A zárja már kiszerelve pihent az asztalon egy ugyanolyan szélességű lemezdarab, meg három furcsa alakú szög társaságában.

            A bácsi egy kopott sámlin kuporogva a könnyeit törölgette bal öklével.

            Jobbjában két aranyrudat szorongatott. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.